Ül a magyar ember és nagyon vigyorog, talán be van piázva, talán be van tépve, talán gyári hibás, talán csak az adrenalin szállt a fejébe, elvégre nem mindennapi kalandban van most része.

Eddig csak tolta a konyhafilozófiát, asztalsarkon búslakodott, osztotta az észt a kocsmában, de most nekidurálta magát, felkerekedett, és olyat tesz, hogy nahát! Mindenkinek szeme-szája eláll a csodálkozástól, a többi magyar emberek nyakukat nyújtogatják, a mobiljaikat kapdossák elő a zsebükből, filmeznek és fényképeznek és nevetnek és mutogatnak, és egymást bökdösik: látod, ő nem csak a száját tépte, ő megcsinálta!

Ül a magyar ember, és úgy érzi magát, mint a szegény ember legkisebb fia, aki kapta magát, világgá ment, kiállta a próbákat, elhódította a királylány kezét és a fele királyságot, szerzett mindenjáró asztalkát és csodasípot és láthatatlanná tévő köntöst és hétmérföldet lépő csizmát, aztán meg sem állt a világ végéig, ahol is leült, és lelógatja a lábát.

Ül a magyar ember a semmi ágán, ahogy egy magyar költő mondaná, vagy az ég korlátjain, mint elítélt fegyencek, ahogy egy másik magyar költő mondaná, és úgy lógatja le a lábát, mintha két elvesztett világháború lövészárka tátongna alatta. Mintha szétfűrészelt országhatárok tátongnának alatta, mintha a csak turistaként látogatható erdélyi hegyek szurdékai vagy a felvidéki aranybányák tárnái nyílnának odalenn. Mintha a pénzügyi válság aknái ásítanának a mélyből, mintha az elherdált politikai bizalom metróalagútjai sivítanának odalenn.

Ül a magyar ember, mert ehhez van szokva, hogy mint egy vadnyugati hős, üljön a kanyon peremén, veszteségek partján, atombombával letarolt világok szemhatárán. Ül, és furcsállja, hogy alatta mozog a föld. Alatta tovagördülnek a sínek, ha nem is éppen azok, amelyeken József Attila vesztette életét, nem is azok, amelyeket Matuska Szilveszter röpített levegőbe, nem is azok, amelyek magyar bakákat szállítottak a Don-kanyarba, nem is azok, amelyek magyar zsidókat szállítottak a haláltáborokba magyar bakák felügyelete mellett. Nem történelmi sínek ezek, de azért azok is, egy sín egyenlő az összes sínnel, az összes vágtatással és az összes üzemi balesettel. Ahogy egy apró termetű, nagyfülű magyar humorista és konferanszié mondta, a kutya azért vonít a pályaudvaron, mert érzi, hogy az is egy SÍN-TÉR. Vaúúú!

Ül a magyar ember, és tujázik, ahogy ezt szaknyelven emlegetik. Viteti magát egy villamossal, ingyen és bérmentve, jegy és bérlet nélkül, a nemzet harmadik utas potyautasaként. Háromszor veri vissza a BKV-n, akár Lúdas Matyi, az összes hatóságon és hatalmasságon, csak azért is leutazza a magáét, ami jár az jár, és a magyar embernek ez ezer éves jussa. Tömegsport volt ez valamikor, a mai szemmel lusta és lomha omnibuszok és első villanyosok idejében, sokszor fürtökben lógtak a kölkök az ütközőkön, a lépcsőkön. Gyorsul az élet, gyorsul a villamos, elkényelmesedtek az emberek, inkább vesznek jegyet, inkább bliccelnek, inkább hagyják, hogy az ellenőr leszállítsa őket, inkább letagadják az összes igazolványaikat, inkább bemondják a világ összes hamis lakcímét, a tujázáshoz bátorság kell, és a magyar ember most bátor. Alatta a semmi, alatta a sínek, mégis mozog a föld és messze a végállomás!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.