Két magyar ember találkozik az utcán. Jámbor, jól borotvált, rendes polgárok. Meglátják egymást, elhajítják a táskát, ledobják a kabátot, marcona arcot öltenek, és kezük csípőjükre siklik. Egyszerre rántják elő revolverüket, és mindkettő kapásból tüzel.

Az egész tárat kilövik, mindkettejük testéből számos seben át spriccel a vér, szájuk sarkán vércsík, de másik coltot rántanak, és lőnek rendületlenül. Harmadik kezükkel harmadik pisztoly után kapnak, és tovább tüzelnek. Arcuk szétroncsolva, lábuk alá vértócsa gyűlik, de negyedik kezükkel előrántják a negyedik revolvert, és nagy töltényhüvely-csilingelés mellett lövik egymást. Lassan bealkonyodik, égbolt úszik a vérben, a két magyar már csupán egy-egy eleven, lüktető seb, de ötvenkettedik kezükkel előrántják az ötvenkettedik coltot és roncsolt kézzel, találomra célozva szünet nélkül lövik egymást. Ők az őspárbaj, az ős-kettősség, ők a Himnuszból a tenfiadra támadó tenfiad.

Egy ideje a két magyar ember nem az utcán találkozik, nem is a meccsen, a parlamentben vagy egy tüntetésen, hanem az interneten. Nem lőnek, hanem zsidóznak, fasisztáznak, kommunistáznak, hazaárulóznak. Minden nap elvéreznek a csatatéren, minden másnap új álnéven születnek újjá és elkezdik megint. Haló porukból támadnak fel, mint a főnix, és véres beggyel, tépett tarajjal, kocsányon lógó szemmel is csatába indulnak újra, mint két harci kakas.

A magyar embernek német gyáros barátja mesélte, hogy felvett egy magyar alkalmazottat, és rettentő elégedett volt vele, mert a srác dolgozott rogyásig, tele volt ötletekkel, váratlan helyzetekben feltalálta magát, mindenhez értett. Nem is kérdés, hogy amikor egy másik magyar jelentkezett a céghez, a főnök a legnagyobb örömmel vette fel, hiszen két Jolly Jokernél jobbat nem kívánhatott. Ekkor azonban nemhogy megduplázódott volna az eddigi teljesítmény, a két magyar együtt sem adott ki egyetlen munkaerőt. Felváltva jártak a főnökhöz panaszkodni egymásra, folyvást mindent jobban tudtak a másiknál, dühösködtek, összevesztek, csapkodtak, kiabáltak, lázadást szítottak, kavarták a balhét. Végül kijelentették, hogy amíg a másik ott van, egyikük sem tud normálisan dolgozni. A német ember fájó szívvel kirúgta mindkettejüket.

Ezért is volt meglepő, mikor egy kedves román műfordító hölgy váltig állította, roppant módon irigyli a magyarokat. A magyar ember leplezetlen kíváncsisággal kérdezte tőle, vajon miért. Hát az összetartásukért, hangzott a meghökkentő válasz. Ahol két magyar összejön, rögtön összekapaszkodnak, támogatják, segítik egymást, egyszerűen verhetetlenek. Bezzeg a románok, ketten három pártot alapítanak, kikaparják egymás szemét, megfojtják honfitársukat egy kanál vízben. A magyar ember ámult, mert az ő hazájában mindezen fordított előjellel szoktak sóhajtozni, a románok, lengyelek testvériességével példálózva. Vagyis a külső szemlélő harmonikus együttműködést lát ott, ahol véres marakodás, késhegyre menő viták és viszálykodások látszanak belülről.

Közelről mindenesetre úgy látszik, magyar ember kedvenc száma a kettő. Hazája állandó hadiállapotban forrong, lövészárkok szelik keresztbe-kasul, rendre mindenkiből előbújik a Steven Seagal meg a Cuck Norris (akinek két fia volt, mint tudjuk, egy törvényes, Csák Máté, és egy törvénytelen, Nemcsák Károly). A magyar ember évszázadok óta szenved kettős látásban, egy ország helyett két országot, egy ügy helyett két ügyet, egy értelmiség helyett két értelmiséget, egy vélemény helyett két véleményt, egy közjó helyett két közjót, egy sereg helyett két sereget, egy csapat helyett két csapatot lát. Persze meg kell hagyni, egy jó csatához vagy egy jó meccshez két csapat kell, de a köznapi csaták valahogy mintha nem előválogatók lennének egy-egy nemzetközi versenyhez. Mire a magyarok kijutnának a külhoni porondra, szépen elvéreznek a belharcokban.

Itt vagy labanc vagy, vagy kuruc, nincs köztes megoldás, a langyosok kiköpetnek, a kuruclabancokra és a labanckurucokra mindkét oldalról ferde szemmel néznek, és árulót szimatolnak bennük a két tábor ordasai. A magyarok egyik fele mákosbejgli-párti, a másik fele dióspárti. Valaki vagy vörösboros, vagy fehérboros. Az igazi sör a világos, de néhány felelőtlen alak mégis barnát iszik. Felettébb gyanús, aki keveri a kettőt, még kevésbé van rendjén, ha valaki búzasörre vagy egyéb hasonló löttyökre specializálja magát. A magyar ember a legnagyobb hibát követi el, ha lila sállal nyakában olyan metró-kocsiba száll, ahol csupa zöldsálas énekel sörmámorban úszva. Nem kisebb szívás zöld sállal lila tömegbe keveredni. Igaz persze, az angoloknak is titkosszolgálati precizitású akciók évekig tartó sorozatába került, míg mára relatíve békésen ücsörögnek és üvöltöznek egymás mellett a United és a City szurkerei. Vagy éppen azért mutatják a tévében ezeket a képeket, mert még mindig ritkaságszámba mennek… Magyar földön egymásra fújtatnak kutyások és macskások, szakállasok és bajuszosok, a véres és a májas hurka rajongói. A magyar ember látta egy luxemburgi akcióművész kiállítását, aki provokáció gyanánt saját véréből készített véres hurkát. Némely magyar művész jól fejlett májából jócskán kikerekedne pár kiló májasra való, meg sem éreznék a hiányt, morfondírozik a magyar ember… És közben töprengve járja a magyar utcákat, ahol a szederjes alkonyatban csorog a házfalakról a vöröslő fájdalom, és ezernyi helyi Csáknorrisz és Sztevenszígal vívja irgalmatlan párbaját.

A magyar ember francia ismerősétől kapott egy jó adag, érettségi és felvételi dolgozatokból összeszedett gyöngyszemet. A szépreményű ifjak olyan örökbecsű információkkal ajándékoznak meg, mint hogy „a Titanic sorsa jól példázza a jéghegyek agresszivitását”.

Hogy „Franciaországnak hatvanmillió lakosa van, köztük sok állat”.

Hogy „a folyók mindig a víz irányába folynak”.

Hogy „a négyzet olyan négyszög, amelynek minden oldalán egyenesszög van”.

Hogy „a nulla az a szám, amelynek segítségével egyig számolhatunk”.

Hogy „minden páros szám osztható nullával”.

Hogy „a kínaiak a golyóikkal számolnak”.  

Hogy „egy tonna legalább száz kilót nyom, ha jó nehéz”.

Hogy „a víz akkor iható, ha aki megissza, nem hal bele”.

Hogy „az atombomba ártalmatlan, ha áramot fejlesztenek vele”.

Hogy „George Sand olyan homoszexuális nő volt, aki a férfiakat szerette”.

Hogy „az olvasás azoknak való, akik nem szeretnek írni”.

Hogy „az államelnök minden november 11-én kitünteti az ismeretlen katona szüleit”.

Meg hogy „Pascal egész életét Montaigne esszéinek megírására szentelte”.

Persze honi diákjaink is állják a sarat. A magyar ember egyetemi felvételi dolgozatokban lelte az alábbi aranyszemcséket:

„Örkény István eredetileg patikus volt, de inkább mint író vált ismertté”. No igen, bár ha öt ismert patikust kell mondani, Csontváry mellett ő is benne van.

„A katolikus nevelés nagy hatással volt Pilinszky lelkére, mely aztán egész életén át vele maradt”.  Teológiailag kifogástalan, hiszen a halál után a lélek távozik.

Babits a Mint különös hírmondóban „érzéki viszonyt létesít a fákkal”. A perverzióknak nincs határa, ezt nevezik talán dendrofíliának.

Az egyik reménybeli hallgató úgy dicsérte meg Nemes Nagy Ágnest, mint ha egy évvégi jutalomkönyvbe róná sorait: „a madarak ismeretében is kiváló teljesítményt nyújtott”.

József Attila magányos tevékenykedése is bizarr fényben tűnik fel, mikor „születésnapját egy kávéházi szegleten, önajándékozással tölti”. Életét pedig „sokoldalú hiányérzet jellemezte, melyet csak a vonat tudott megszüntetni”.

Gimnazistáink felkészültsége sem vonható kétségbe.

Az aranyköpések közt akad erkölcsi nézőpontú: „Amíg Madách a börtönben sínylődött, felesége romlásnak indult.”

Népesedési jellegű: „A janicsárok felmentek Budára, elszaporodtak és elfoglalták a várat.”

Takarékos nyelvhasználatú: II. Endre a Szentföldről visszatérve hazáját és feleségét fenekestül felforgatva találta.”

Logikai rejtvénnyel felérő: „A hős várkatonák általában nem érték meg a haláluk napját, mert már korábban elestek a csatában.”

Akrobatikusan nyelvújító: „Dugovics Titusz hátsóját a falnak támasztotta, és azon felmászott.”

Bizarrul biologizáló: „A századfordulón Ady termékenyítette meg a tudósokat.”

Csak egy leheletnyit félrecsúszott: „A Hunyadi László olyan ballada, amelyben a főhőst feldolgozzák.”

Hazafiasan kurucos: „Arany János velszi bárdokkal sújtott le a Habsburg-házra.”

Majdnem pontos: „Leonardo da Vinci két olasz földbirtokos volt a középkorban.”

Egészségügyileg aggályos: „A mocsári vész 1526-ban volt.”

Meggyőződéses baloldali: „A Szent Jobb István király bal keze.”

Szociografikus színezetű: „A gesztenyesütögető néni kiáll a sarokra, és odacsalogatja az embereket a szagával.”

Egyháztörténetileg pajzán: „Boldog Margit az erény útját követte. Ártatlan életét és elsőszülött gyermekét az Úrnak ajánlotta.”

Sokat tapasztalt: „A középkorú lovagok a lovagi tornákon mindig egy hölgyet tűztek ki maguk elé.”

 A magyar ember a listán végigtekintve kihúzza magát, hiszen tudásszintben hozzuk a világszínvonalt.

Ül a magyar ember és nagyon vigyorog, talán be van piázva, talán be van tépve, talán gyári hibás, talán csak az adrenalin szállt a fejébe, elvégre nem mindennapi kalandban van most része.

Eddig csak tolta a konyhafilozófiát, asztalsarkon búslakodott, osztotta az észt a kocsmában, de most nekidurálta magát, felkerekedett, és olyat tesz, hogy nahát! Mindenkinek szeme-szája eláll a csodálkozástól, a többi magyar emberek nyakukat nyújtogatják, a mobiljaikat kapdossák elő a zsebükből, filmeznek és fényképeznek és nevetnek és mutogatnak, és egymást bökdösik: látod, ő nem csak a száját tépte, ő megcsinálta!

Ül a magyar ember, és úgy érzi magát, mint a szegény ember legkisebb fia, aki kapta magát, világgá ment, kiállta a próbákat, elhódította a királylány kezét és a fele királyságot, szerzett mindenjáró asztalkát és csodasípot és láthatatlanná tévő köntöst és hétmérföldet lépő csizmát, aztán meg sem állt a világ végéig, ahol is leült, és lelógatja a lábát.

Ül a magyar ember a semmi ágán, ahogy egy magyar költő mondaná, vagy az ég korlátjain, mint elítélt fegyencek, ahogy egy másik magyar költő mondaná, és úgy lógatja le a lábát, mintha két elvesztett világháború lövészárka tátongna alatta. Mintha szétfűrészelt országhatárok tátongnának alatta, mintha a csak turistaként látogatható erdélyi hegyek szurdékai vagy a felvidéki aranybányák tárnái nyílnának odalenn. Mintha a pénzügyi válság aknái ásítanának a mélyből, mintha az elherdált politikai bizalom metróalagútjai sivítanának odalenn.

Ül a magyar ember, mert ehhez van szokva, hogy mint egy vadnyugati hős, üljön a kanyon peremén, veszteségek partján, atombombával letarolt világok szemhatárán. Ül, és furcsállja, hogy alatta mozog a föld. Alatta tovagördülnek a sínek, ha nem is éppen azok, amelyeken József Attila vesztette életét, nem is azok, amelyeket Matuska Szilveszter röpített levegőbe, nem is azok, amelyek magyar bakákat szállítottak a Don-kanyarba, nem is azok, amelyek magyar zsidókat szállítottak a haláltáborokba magyar bakák felügyelete mellett. Nem történelmi sínek ezek, de azért azok is, egy sín egyenlő az összes sínnel, az összes vágtatással és az összes üzemi balesettel. Ahogy egy apró termetű, nagyfülű magyar humorista és konferanszié mondta, a kutya azért vonít a pályaudvaron, mert érzi, hogy az is egy SÍN-TÉR. Vaúúú!

Ül a magyar ember, és tujázik, ahogy ezt szaknyelven emlegetik. Viteti magát egy villamossal, ingyen és bérmentve, jegy és bérlet nélkül, a nemzet harmadik utas potyautasaként. Háromszor veri vissza a BKV-n, akár Lúdas Matyi, az összes hatóságon és hatalmasságon, csak azért is leutazza a magáét, ami jár az jár, és a magyar embernek ez ezer éves jussa. Tömegsport volt ez valamikor, a mai szemmel lusta és lomha omnibuszok és első villanyosok idejében, sokszor fürtökben lógtak a kölkök az ütközőkön, a lépcsőkön. Gyorsul az élet, gyorsul a villamos, elkényelmesedtek az emberek, inkább vesznek jegyet, inkább bliccelnek, inkább hagyják, hogy az ellenőr leszállítsa őket, inkább letagadják az összes igazolványaikat, inkább bemondják a világ összes hamis lakcímét, a tujázáshoz bátorság kell, és a magyar ember most bátor. Alatta a semmi, alatta a sínek, mégis mozog a föld és messze a végállomás!

Lampedusa olasz író azt mondta: „Olaszországban azért változik mindig minden, hogy végül semmi se változzék.” Ugyanezt akár Magyarországról is elmondhatta volna, hiszen itt nemcsak a reformkor és a reformkonyha divatja hódított, de valóságos lavinája pusztít a reformoknak.

Reformáltuk a vallást, a Monarchiát, a nyelvet, az államberendezést, az uszodákat, a tanrendeket, a szoknyahosszúságot, a kalapkarimák és a kokárdák méretét, mindent az égvilágon, ami csak embernek eszébe juthat, meg még azt is, ami nem.

Két hivatalt összevonnak, így felszabadul egy értékes ingatlan, melyre persze rögtön akad jó vevő, plusz ide-oda kell fuvarozni bizonyos íróasztalokat és iratokat, ami szintén nem rossz üzlet, felszabadulnak állások, amelyekbe miért is ültetnénk holmi megbízhatatlan idegent, mikor annyi kedves, szimpatikus, jól képzett ismerős várakozik a hivatali előszobákban…

Néha elég a hivatalt átnevezni is, ez is a reformfolyamatok része. A magyar ember komolyan átérzi ennek jelentőségét, hiszen ő maga is minden bizonnyal megváltozott lelkülettel lépne be saját háza kapuján, miután elolvasta a névtáblát, melyen immár nem az ő neve áll. Úgy járna, mint a híres izomember, Schwarzenegger, aki egyik filmjében otthona ablakán belesve döbbenten tapasztalja, hogy odabenn tökéletes hasonmása ölelgeti az ő feleségét. (Lehet, hogy voltaképpen a felesége hasonmását, de a film ilyen spirituális mélységekig nem merészkedett, beért egy szimpla globális összeesküvéssel.)

Mármost a tétek nyilván megváltoznak abban a pillanatban, amikor a tegnap még Magyar Ember Hivatalnak nevezett intézmény az Ember Magyar Hivatal (vagy az Agyar Member Hivatal) nevet kapja, és ettől fogva minden dolgozója az új szervezet alkalmazásában áll, minden tulajdona átmegy annak birtokába. És az Ember Magyar (Agyar Member) hivatalnak más logó, más pecsét, más arculat, más dizájn kell, mi több, a vezetésben sem árt némi változás. Máskülönben hogyan válna nyilvánvalóvá, hogy egy másik hivatalról van szó? Még apró-cseprőbb ingatlanügyi és költöztetési tranzakciók is előfordulhatnak, melyek, mint fentebb láttuk, korántsem haszontalanok.

Ha pedig reformlázunk az összevonások és átnevezések után még mindig nem csillapul, esetleg megszüntethetünk egy hivatalt, és létrehozhatunk helyette egy másikat. Ingatlanmozgás, költözködés, személyi konzekvenciák… Valóságos édenkert mindazoknak, akik a reformkonyhára kerülő halat szeretik a zavarosból kihalászni. Annyi szépséget rejt az állami szféra! Kórházakat be lehet záratni vagy kevésbé elegáns negyedbe költöztetni. Felhúzni helyettük egy újat, megbízható építőipari cégekkel, megbízható telektulajdonosokkal tárgyalva. Eladhatjuk olcsón egy állami hivatal épületét. Visszabérelhetjük azt drágán az új tulajdonostól ugyanannak a hivatalnak. Ekkor még költözni se kell, csak a pénz mozog, csordogál patakból kanálisba, zuhatagból szökőkútba, nem csoda, ha a sok meder partján szépen kizöldellnek a fák, a bokrok.   

A reformláz soha véget nem ér, egyik hulláma jön a másik nyomában. Közben pedig a legtöbb magyar város mintha egyfajta álmos mozdulatlanságban bóbiskolna kúriái, gesztenyefasorai közepette. Hogy lehet, hogy folyton a változás lázában élnénk, mégis mintha mindig ugyanazok ülnének örökké minden hivatalban?  Rejtély, nem is kicsi! A magyar ember egyik barátja, egy belga ember azt mondta, okosan van kitalálva a királyság intézménye, mert így nem kell minden köztársasági elnökváltáskor az új First Lady ízlésének megfelelően áttapétáztatni minden egyes állami palotát. A magyar ember nem szokta visszasírni a hosszú uralkodású, könyörtelen és elnyűhetetlen Habsburgokat, de most mégis megcsapja holmi monarchikus nosztalgia lehelete.

A magyar ember olvasott egy viccet, melyben egy Amerikába szakadt magyar család kisgyermekét az óvó néni pszichológushoz akarja küldeni, ugyanis ijesztően agresszív fantáziálás jellemzi. Égő csigát, vak madarat és megcsonkított tehenet rajzol például.

A magyar anyuka elmagyarázza (elangolozza), hogy a magyar kissrác csupa kedves magyar gyerekdalt illusztrált, rajzaiban nincs semmi rossz: „csigabiga gyere ki, ég a házad ideki… csip-csip, csóka, vak varjúcska… boci-boci, tarka, se füle, se farka…”. Mikor az amerikai hölgy érdeklődik, nincs-e valami optimistább változat, az anyuka fordítani kezdi neki a „süss fel napot”, majd elkámpicsorodik, amikor eszébe jut a folytatás: „kertek alatt a ludaink megfagynak”.

A véres lábú gólyára vagy a sós kútba tett katicára ki se tértünk. Igaz, hogy előbbit legalább elsősegélyben részesíti a török megszállás ellen állatorvosi gesztussal tüntető magyar gyerek. Vajon ez lenne a kulcsmotívum? Egy sokat tűrt nép már zsenge kortól trenírozza sarjait a szenvedésre? Persze ha kicsit körbepislantunk más népek háza táján, bőven találunk brutális Grimm-meséket gyereket sütögető boszorkánnyal, lányzabáló sárkányokkal. Nem beszélve Max és Moritz abszurd kalandjairól: ők a rossz gyerekek, akiket válogatottan kegyetlen halálnemekkel büntet az igazságos világ. Angol gyerekdalban is találunk olyan hollót, amely ráijeszt lovagló szülőre és gyermekére, minek következtében „lába-kezét töri ló-papa-lány”. Egy különösen édes francia nótácska pedig arra buzdít, hogy aki éhes, falja fel a fél kezét, ünnepnapon pedig egye meg a fejét. Lehet, hogy magyar földön bővebben terem az efféle gyerekhorror, de a magyar ember erről nem készített statisztikákat.

Egy bizonyos azonban: a magyarok nem ismerik őseik jelbeszédét, így sokszor sejtelmük sincs róla, milyen „korosztályos” mondókákat énekeltetnek az ártatlan csöppségekkel. A „nyitva van az aranykapu” vagy a „kerekecske-dombocska” alig leplezett erotikája már-már közmondásos… A magyar ember egyik népzenész barátja azonban hitte is meg nem is, amikor az egyetemi néprajz-kurzus oktatója felfedte előtte a nevezetes „boci-boci” titkát. Ez a dalocska ugyanis nem igazi borjúról szól, hanem afféle rejtjeles és kétes szerelmi oktatás, melyben az idősebb férfi a suhancoknak feltárja az ősi bölcsességet. A boci itt a leányokat jelképezi, akikkel nincs értelme kezdeni („se füle, se farka”), ehelyett oda célszerű menni gyakni (pardon, lakni), ahol szoptatós menyecske van (tejet kapni), hiszen az anyatejes időszakban létezik egyfajta természetes, hormonális fogamzásgátlás, mint azt tudjuk.

Barátunk aztán népdalgyűjtésen járva gondolta, teszteli friss tudását két adatközlő nénikén. Játszani kezdte nagy dévajul a „boci-bocit”, mire az asszonyságok irulva-pirulva, vihogva szabadkoztak: „áj, fiatalámber, miket jáccik itten, nám szégyánli, öregasszonok vagyunk mi mán”. Ettől persze még hihetjük ártatlanul, hogy döglött békák kuruttyolnak, katicák repdesnek és lepkék libegnek dalainkban. Bár azt a beregújfalui nadrághúzó mondókát nehéz mire vélni, mely szerint „digi-dugi, macska töki, harapd ki az András tökit”. A nép kevésbé lehetett szégyenlős, mint a mai magyar óvodapedagógia.

A magyar ember eltöprengett, vajon miből tudható, hogy ő éppen magyar.

Abból, hogy vallja, borban az igazság, ezért pár pohár után az asztalt kezdi csapdosni, és kijelenti, hogy mindig neki van igaza. Vallja azt is, hogy sörben a békesség, ezért pár korsó után jóságosan kijelenti, hogy mindenkit szeret, és mindenkinek igaza van. A pálinkában ilyem elvont fogalmak nincsenek, azt inni kell, a többi majd kiderül.

Abból, hogy minden külföldinek kész elmagyarázni, hogy nyelve agglutináló, mint a japán, vagyis kicsi darabkákból van összeragasztva minden egyes szó. A japánokkal egyébként abban is egyetért, hogy minden tisztességes ember először a vezetéknevét adja meg, s csak aztán a keresztnevét. Ez így logikus, nem tudni, miért nem értik az összes többiek!

Abból, hogy titkon büszke szitkozódási kultúrájára, és megszámolta már, hogy nevezetes „b” betűs szavunk különböző igekötőkkel felszerelve legalább kilencféle értelemmel bír.

Abból, hogy végtelen mennyiségben képes disznó vicceket, anyósvicceket, rendőrvicceket és zsidóvicceket mesélni.

Abból, hogy a tésztát édességnek tekinti, mákkal, dióval, lekvárral eszi, és ezzel idegrohamba kerget minden becsületes olaszt.

Abból, hogy hisz a szent Levesben, melyet az étkezés elején szolgálnak fel, a szent Savanyúságban, melyet a húsételhez szervíroznak, és a sajtról legfeljebb melegszendvics jut eszébe, semmiképp sem egy sajttál.

Abból, hogy míg az angol búcsúzás nélkül távozik, a magyar távozás nélkül búcsúzik.

Abból, hogy ajtóhoz érve előreengedi a hölgyeket, de bevág eléjük, ha kocsmába lép, hogy vadnyugati lovagiasságból saját testével fogja fel a repülő késeket.

Abból, hogy le és felsegíti a hölgyek kabátját akkor is, ha azok nem akarják.

Abból, hogy kötelességszerűen megjegyzi, magyar ember evés közben nem beszél. Mondja mindezt teli szájjal.

Abból, hogy mások egészségére kívánja a tüsszentést, pedig egy dán inkább bocsánatot kér miatta.

Abból, hogy nem tűri a böfögést, pedig a mongoloknál ez a háziak főztjének kötelező dicsérete.

Abból, hogy nyilvánosan orrot fúj, pedig ez Japánban súlyos illetlenség.

Abból, hogy rászól arra, aki szívja az orrát, vagy szemrehányóan zsebkendőt nyújt neki, és nem tűri az étellel való szörcsögést sem, pedig ezek Japánban vagy Kínában természetes dolgok.

Abból, hogy hegynek hívja a dombokat és tengernek legnagyobb tavát.

Abból, hogy kedvenc tejtermékei nevét sehogy sem tudja lefordítani nyugati nyelvekre. Nem, nem fromage blanc, nem is mascarpone, nem is cottage cheese, hanem tejföl. Értik? Meg tejszín meg túró meg Rudi.

Abból, hogy az összes nép fiaival ellentétben a jobb kezén hordja jegygyűrűjét, gyémántot pedig semmiképpen sem tetet bele, mert az flancolás.

Abból, hogy ha valami nem sikerül, ötszáz éve ugyanúgy rálegyint, hogy több is veszett Mohácsnál, ha meg valami végzetesen rosszul sikerül, akkor vérben forgó szemmel kiáltja: nekünk Mohács kell!

Abból, hogy gyerekként répát kell ennie, mert attól fog tudni fütyülni, és spenótot, mert attól lesz erős. Ha csak a vastartalom számít, afelől akár egy lapátot is szopogathatna.

Abból, hogy születésnapján meghúzgálják a fülét, és azt kívánják, bárcsak érne bokáig, pedig ez nem lenne se praktikus, sem esztétikus.

Abból, hogy tudja, ennek a listának még nem ért a végére, és lehet, hogy soha nem is fog.