Lampedusa olasz író azt mondta: „Olaszországban azért változik mindig minden, hogy végül semmi se változzék.” Ugyanezt akár Magyarországról is elmondhatta volna, hiszen itt nemcsak a reformkor és a reformkonyha divatja hódított, de valóságos lavinája pusztít a reformoknak.

Reformáltuk a vallást, a Monarchiát, a nyelvet, az államberendezést, az uszodákat, a tanrendeket, a szoknyahosszúságot, a kalapkarimák és a kokárdák méretét, mindent az égvilágon, ami csak embernek eszébe juthat, meg még azt is, ami nem.

Két hivatalt összevonnak, így felszabadul egy értékes ingatlan, melyre persze rögtön akad jó vevő, plusz ide-oda kell fuvarozni bizonyos íróasztalokat és iratokat, ami szintén nem rossz üzlet, felszabadulnak állások, amelyekbe miért is ültetnénk holmi megbízhatatlan idegent, mikor annyi kedves, szimpatikus, jól képzett ismerős várakozik a hivatali előszobákban…

Néha elég a hivatalt átnevezni is, ez is a reformfolyamatok része. A magyar ember komolyan átérzi ennek jelentőségét, hiszen ő maga is minden bizonnyal megváltozott lelkülettel lépne be saját háza kapuján, miután elolvasta a névtáblát, melyen immár nem az ő neve áll. Úgy járna, mint a híres izomember, Schwarzenegger, aki egyik filmjében otthona ablakán belesve döbbenten tapasztalja, hogy odabenn tökéletes hasonmása ölelgeti az ő feleségét. (Lehet, hogy voltaképpen a felesége hasonmását, de a film ilyen spirituális mélységekig nem merészkedett, beért egy szimpla globális összeesküvéssel.)

Mármost a tétek nyilván megváltoznak abban a pillanatban, amikor a tegnap még Magyar Ember Hivatalnak nevezett intézmény az Ember Magyar Hivatal (vagy az Agyar Member Hivatal) nevet kapja, és ettől fogva minden dolgozója az új szervezet alkalmazásában áll, minden tulajdona átmegy annak birtokába. És az Ember Magyar (Agyar Member) hivatalnak más logó, más pecsét, más arculat, más dizájn kell, mi több, a vezetésben sem árt némi változás. Máskülönben hogyan válna nyilvánvalóvá, hogy egy másik hivatalról van szó? Még apró-cseprőbb ingatlanügyi és költöztetési tranzakciók is előfordulhatnak, melyek, mint fentebb láttuk, korántsem haszontalanok.

Ha pedig reformlázunk az összevonások és átnevezések után még mindig nem csillapul, esetleg megszüntethetünk egy hivatalt, és létrehozhatunk helyette egy másikat. Ingatlanmozgás, költözködés, személyi konzekvenciák… Valóságos édenkert mindazoknak, akik a reformkonyhára kerülő halat szeretik a zavarosból kihalászni. Annyi szépséget rejt az állami szféra! Kórházakat be lehet záratni vagy kevésbé elegáns negyedbe költöztetni. Felhúzni helyettük egy újat, megbízható építőipari cégekkel, megbízható telektulajdonosokkal tárgyalva. Eladhatjuk olcsón egy állami hivatal épületét. Visszabérelhetjük azt drágán az új tulajdonostól ugyanannak a hivatalnak. Ekkor még költözni se kell, csak a pénz mozog, csordogál patakból kanálisba, zuhatagból szökőkútba, nem csoda, ha a sok meder partján szépen kizöldellnek a fák, a bokrok.   

A reformláz soha véget nem ér, egyik hulláma jön a másik nyomában. Közben pedig a legtöbb magyar város mintha egyfajta álmos mozdulatlanságban bóbiskolna kúriái, gesztenyefasorai közepette. Hogy lehet, hogy folyton a változás lázában élnénk, mégis mintha mindig ugyanazok ülnének örökké minden hivatalban?  Rejtély, nem is kicsi! A magyar ember egyik barátja, egy belga ember azt mondta, okosan van kitalálva a királyság intézménye, mert így nem kell minden köztársasági elnökváltáskor az új First Lady ízlésének megfelelően áttapétáztatni minden egyes állami palotát. A magyar ember nem szokta visszasírni a hosszú uralkodású, könyörtelen és elnyűhetetlen Habsburgokat, de most mégis megcsapja holmi monarchikus nosztalgia lehelete.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.