A magyar ember olvasott egy viccet, melyben egy Amerikába szakadt magyar család kisgyermekét az óvó néni pszichológushoz akarja küldeni, ugyanis ijesztően agresszív fantáziálás jellemzi. Égő csigát, vak madarat és megcsonkított tehenet rajzol például.

A magyar anyuka elmagyarázza (elangolozza), hogy a magyar kissrác csupa kedves magyar gyerekdalt illusztrált, rajzaiban nincs semmi rossz: „csigabiga gyere ki, ég a házad ideki… csip-csip, csóka, vak varjúcska… boci-boci, tarka, se füle, se farka…”. Mikor az amerikai hölgy érdeklődik, nincs-e valami optimistább változat, az anyuka fordítani kezdi neki a „süss fel napot”, majd elkámpicsorodik, amikor eszébe jut a folytatás: „kertek alatt a ludaink megfagynak”.

A véres lábú gólyára vagy a sós kútba tett katicára ki se tértünk. Igaz, hogy előbbit legalább elsősegélyben részesíti a török megszállás ellen állatorvosi gesztussal tüntető magyar gyerek. Vajon ez lenne a kulcsmotívum? Egy sokat tűrt nép már zsenge kortól trenírozza sarjait a szenvedésre? Persze ha kicsit körbepislantunk más népek háza táján, bőven találunk brutális Grimm-meséket gyereket sütögető boszorkánnyal, lányzabáló sárkányokkal. Nem beszélve Max és Moritz abszurd kalandjairól: ők a rossz gyerekek, akiket válogatottan kegyetlen halálnemekkel büntet az igazságos világ. Angol gyerekdalban is találunk olyan hollót, amely ráijeszt lovagló szülőre és gyermekére, minek következtében „lába-kezét töri ló-papa-lány”. Egy különösen édes francia nótácska pedig arra buzdít, hogy aki éhes, falja fel a fél kezét, ünnepnapon pedig egye meg a fejét. Lehet, hogy magyar földön bővebben terem az efféle gyerekhorror, de a magyar ember erről nem készített statisztikákat.

Egy bizonyos azonban: a magyarok nem ismerik őseik jelbeszédét, így sokszor sejtelmük sincs róla, milyen „korosztályos” mondókákat énekeltetnek az ártatlan csöppségekkel. A „nyitva van az aranykapu” vagy a „kerekecske-dombocska” alig leplezett erotikája már-már közmondásos… A magyar ember egyik népzenész barátja azonban hitte is meg nem is, amikor az egyetemi néprajz-kurzus oktatója felfedte előtte a nevezetes „boci-boci” titkát. Ez a dalocska ugyanis nem igazi borjúról szól, hanem afféle rejtjeles és kétes szerelmi oktatás, melyben az idősebb férfi a suhancoknak feltárja az ősi bölcsességet. A boci itt a leányokat jelképezi, akikkel nincs értelme kezdeni („se füle, se farka”), ehelyett oda célszerű menni gyakni (pardon, lakni), ahol szoptatós menyecske van (tejet kapni), hiszen az anyatejes időszakban létezik egyfajta természetes, hormonális fogamzásgátlás, mint azt tudjuk.

Barátunk aztán népdalgyűjtésen járva gondolta, teszteli friss tudását két adatközlő nénikén. Játszani kezdte nagy dévajul a „boci-bocit”, mire az asszonyságok irulva-pirulva, vihogva szabadkoztak: „áj, fiatalámber, miket jáccik itten, nám szégyánli, öregasszonok vagyunk mi mán”. Ettől persze még hihetjük ártatlanul, hogy döglött békák kuruttyolnak, katicák repdesnek és lepkék libegnek dalainkban. Bár azt a beregújfalui nadrághúzó mondókát nehéz mire vélni, mely szerint „digi-dugi, macska töki, harapd ki az András tökit”. A nép kevésbé lehetett szégyenlős, mint a mai magyar óvodapedagógia.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.