Két magyar ember találkozik az utcán. Jámbor, jól borotvált, rendes polgárok. Meglátják egymást, elhajítják a táskát, ledobják a kabátot, marcona arcot öltenek, és kezük csípőjükre siklik. Egyszerre rántják elő revolverüket, és mindkettő kapásból tüzel.

Az egész tárat kilövik, mindkettejük testéből számos seben át spriccel a vér, szájuk sarkán vércsík, de másik coltot rántanak, és lőnek rendületlenül. Harmadik kezükkel harmadik pisztoly után kapnak, és tovább tüzelnek. Arcuk szétroncsolva, lábuk alá vértócsa gyűlik, de negyedik kezükkel előrántják a negyedik revolvert, és nagy töltényhüvely-csilingelés mellett lövik egymást. Lassan bealkonyodik, égbolt úszik a vérben, a két magyar már csupán egy-egy eleven, lüktető seb, de ötvenkettedik kezükkel előrántják az ötvenkettedik coltot és roncsolt kézzel, találomra célozva szünet nélkül lövik egymást. Ők az őspárbaj, az ős-kettősség, ők a Himnuszból a tenfiadra támadó tenfiad.

Egy ideje a két magyar ember nem az utcán találkozik, nem is a meccsen, a parlamentben vagy egy tüntetésen, hanem az interneten. Nem lőnek, hanem zsidóznak, fasisztáznak, kommunistáznak, hazaárulóznak. Minden nap elvéreznek a csatatéren, minden másnap új álnéven születnek újjá és elkezdik megint. Haló porukból támadnak fel, mint a főnix, és véres beggyel, tépett tarajjal, kocsányon lógó szemmel is csatába indulnak újra, mint két harci kakas.

A magyar embernek német gyáros barátja mesélte, hogy felvett egy magyar alkalmazottat, és rettentő elégedett volt vele, mert a srác dolgozott rogyásig, tele volt ötletekkel, váratlan helyzetekben feltalálta magát, mindenhez értett. Nem is kérdés, hogy amikor egy másik magyar jelentkezett a céghez, a főnök a legnagyobb örömmel vette fel, hiszen két Jolly Jokernél jobbat nem kívánhatott. Ekkor azonban nemhogy megduplázódott volna az eddigi teljesítmény, a két magyar együtt sem adott ki egyetlen munkaerőt. Felváltva jártak a főnökhöz panaszkodni egymásra, folyvást mindent jobban tudtak a másiknál, dühösködtek, összevesztek, csapkodtak, kiabáltak, lázadást szítottak, kavarták a balhét. Végül kijelentették, hogy amíg a másik ott van, egyikük sem tud normálisan dolgozni. A német ember fájó szívvel kirúgta mindkettejüket.

Ezért is volt meglepő, mikor egy kedves román műfordító hölgy váltig állította, roppant módon irigyli a magyarokat. A magyar ember leplezetlen kíváncsisággal kérdezte tőle, vajon miért. Hát az összetartásukért, hangzott a meghökkentő válasz. Ahol két magyar összejön, rögtön összekapaszkodnak, támogatják, segítik egymást, egyszerűen verhetetlenek. Bezzeg a románok, ketten három pártot alapítanak, kikaparják egymás szemét, megfojtják honfitársukat egy kanál vízben. A magyar ember ámult, mert az ő hazájában mindezen fordított előjellel szoktak sóhajtozni, a románok, lengyelek testvériességével példálózva. Vagyis a külső szemlélő harmonikus együttműködést lát ott, ahol véres marakodás, késhegyre menő viták és viszálykodások látszanak belülről.

Közelről mindenesetre úgy látszik, magyar ember kedvenc száma a kettő. Hazája állandó hadiállapotban forrong, lövészárkok szelik keresztbe-kasul, rendre mindenkiből előbújik a Steven Seagal meg a Cuck Norris (akinek két fia volt, mint tudjuk, egy törvényes, Csák Máté, és egy törvénytelen, Nemcsák Károly). A magyar ember évszázadok óta szenved kettős látásban, egy ország helyett két országot, egy ügy helyett két ügyet, egy értelmiség helyett két értelmiséget, egy vélemény helyett két véleményt, egy közjó helyett két közjót, egy sereg helyett két sereget, egy csapat helyett két csapatot lát. Persze meg kell hagyni, egy jó csatához vagy egy jó meccshez két csapat kell, de a köznapi csaták valahogy mintha nem előválogatók lennének egy-egy nemzetközi versenyhez. Mire a magyarok kijutnának a külhoni porondra, szépen elvéreznek a belharcokban.

Itt vagy labanc vagy, vagy kuruc, nincs köztes megoldás, a langyosok kiköpetnek, a kuruclabancokra és a labanckurucokra mindkét oldalról ferde szemmel néznek, és árulót szimatolnak bennük a két tábor ordasai. A magyarok egyik fele mákosbejgli-párti, a másik fele dióspárti. Valaki vagy vörösboros, vagy fehérboros. Az igazi sör a világos, de néhány felelőtlen alak mégis barnát iszik. Felettébb gyanús, aki keveri a kettőt, még kevésbé van rendjén, ha valaki búzasörre vagy egyéb hasonló löttyökre specializálja magát. A magyar ember a legnagyobb hibát követi el, ha lila sállal nyakában olyan metró-kocsiba száll, ahol csupa zöldsálas énekel sörmámorban úszva. Nem kisebb szívás zöld sállal lila tömegbe keveredni. Igaz persze, az angoloknak is titkosszolgálati precizitású akciók évekig tartó sorozatába került, míg mára relatíve békésen ücsörögnek és üvöltöznek egymás mellett a United és a City szurkerei. Vagy éppen azért mutatják a tévében ezeket a képeket, mert még mindig ritkaságszámba mennek… Magyar földön egymásra fújtatnak kutyások és macskások, szakállasok és bajuszosok, a véres és a májas hurka rajongói. A magyar ember látta egy luxemburgi akcióművész kiállítását, aki provokáció gyanánt saját véréből készített véres hurkát. Némely magyar művész jól fejlett májából jócskán kikerekedne pár kiló májasra való, meg sem éreznék a hiányt, morfondírozik a magyar ember… És közben töprengve járja a magyar utcákat, ahol a szederjes alkonyatban csorog a házfalakról a vöröslő fájdalom, és ezernyi helyi Csáknorrisz és Sztevenszígal vívja irgalmatlan párbaját.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.